— Elfogadom — mondta Emília. — De csak egy feltétellel.
Adrián még mindig térdelt előtte a főtér hideg kövén.
A körülöttük állók lélegzet-visszafojtva figyeltek.
— Mondd — felelte.
Emília lenézett a földön heverő rajzaira. Az egyik lap szélén friss golyónyom füstölgött. A lövés alig néhány ujjnyira csapódott be attól a helytől, ahol az előbb állt.
— A gyermekem soha nem lehet eszköz ebben a játszmában — mondta. — Nem nevezheted örökösnek csak azért, hogy megvédd magad. Nem veheted el tőle a valódi apja emlékét. És ha valaha választanom kell közted és közte, őt választom.
Adrián lassan felállt.
— Én is ezt várnám tőled.
A válasz olyan gyorsan érkezett, hogy Emília egy pillanatra nem tudott mit mondani.
Adrián levette kabátját, és a vállára terítette.
— De most mennünk kell. Aki lőtt, nem fogja feladni.
A templom ajtaja már nyitva állt.
A téren szolgák, őrök és kíváncsi városiak gyűltek össze. Mire Emília belépett a templomba, a hír már úgy terjedt, mint a tűz: a herceg egy nincstelen, várandós özvegyet vesz feleségül.
A pap keze remegett, amikor kinyitotta a szertartáskönyvet.
— Biztosak ebben? — kérdezte halkan.
— Nem — felelte Emília őszintén.
Adrián ránézett.
— De nincs több időnk.
Nem volt csók.
Nem volt mosoly.
Csak két halk igen, egy aranygyűrű és a templomajtó előtt várakozó tömeg felháborodott moraja.
Amikor Emília kilépett, már nem egyszerű özvegyként tekintettek rá.
Hanem Várhegyi hercegnéként.
A hintóban hosszú ideig egyikük sem szólalt meg.
Emília az ablakon át figyelte, ahogy a keskeny utcákat lassan felváltják a nyílt mezők, majd a hegyek alatt elterülő szőlők.
— Miért én? — kérdezte végül.
Adrián a szemközti ülésen ült, sápadtan, kifáradva.
— Mert ismertél, mielőtt megtanultam hazudni.
Emília homlokát ráncolta.
Gyerekkorukban valóban találkoztak néhányszor. Az ő édesanyja a kastély konyháján dolgozott. Adrián pedig gyakran szökött ki a nevelői elől, hogy a cselédek gyerekeivel játsszon.
De azok az emlékek homályosak voltak.
— Alig beszéltünk — mondta.
— Te mégis egyszer megmentettél.
— Mikor?
— Beleestem a tóba. Mindenki azt hitte, csak játszom. Te ugrottál utánam.
Emília lassan emlékezni kezdett.
Egy kisfiúra.
Sárfoltos ingre.
Zöld szemekre, amelyek ugyanazzal a rémülettel néztek rá, mint aznap a főtéren.
— Azt hittem, elfelejtetted.
— Soha.
A Várhegyi-kastély hatalmas vaskapui napnyugta előtt nyíltak ki előttük.
A szolgák két sorban álltak.
Arcukon fegyelmezett nyugalom ült, de Emília látta a tekintetek mögötti kérdéseket.
A főlépcső tetején egy magas, ősz hajú nő várta őket.
Adrián bemutatta.
— Ilona, a házvezetőnő.
Az asszony meghajolt.
— Üdvözlöm itthon, hercegné.
A szó idegenül csengett.
Emília hátrapillantott, mintha valaki mást keresne.
Ilona tekintete azonban a hasára siklott, majd egy pillanatra megtorpant.
Nem megvetés volt benne.
Félelem.
Még azon az estén orvos érkezett a városból.
Emília külön szobát kapott, meleg fürdőt, tiszta ruhákat és egy ágyat, amely nagyobb volt, mint az egész korábbi lakása.
De a legnagyobb meglepetés másnap várta.
Adrián egy napfényes, üvegfalú helyiséghez vezette.
Festékek, vásznak, ecsetek és üres rajztáblák sorakoztak benne.
Emília nem tudott megszólalni.
— Honnan tudtad? — kérdezte végül.
— Láttam a képeidet a téren.
— Nem voltak jók.
— De igazak voltak.
Emília megérintette az egyik új ecsetet.
A könnyek akaratlanul is összegyűltek a szemében.
Adrián azonban nem próbálta megvigasztalni.
Csak annyit mondott:
— Itt nem kell engedélyt kérned ahhoz, hogy az légy, aki vagy.
Attól a naptól különös élet kezdődött közöttük.
A szolgák előtt házaspárként viselkedtek.
Adrián reggelente megcsókolta Emília kezét.
Vacsoránál közelebb húzta számára a széket.
A látogatók előtt gyengéden érdeklődött az egészségéről.
Amikor azonban egyedül maradtak, megtartották a távolságot.
Külön szobában aludtak.
Nem kérdezték egymást a veszteségeikről.
És soha nem beszéltek arról, mi történik majd, ha a veszély elmúlik.
A fenyegetések azonban nem maradtak abba.
Az első héten mérget találtak Emília teájában.
A második héten valaki meglazította a lépcsőkorlátot.
A harmadik héten éjszaka lángra kapott a festőműhely függönye.
Emília ekkor értette meg, hogy már nemcsak Adrián van veszélyben.
Ő is célpont lett.
— El kell mennem — mondta a tűz utáni reggelen.
Adrián az elszenesedett ablak előtt állt.
— Nem.
— Majdnem meghalt a gyermekem.
— Éppen ezért nem mehetsz el. Odakint nem tudlak megvédeni.
— Itt sem tudsz.
A mondat fájóbban érte, mint Emília várta.
Adrián hosszú ideig hallgatott.
— Igazad van — mondta végül. — De kiderítem, ki segít Kornélnak a házból.
— Honnan tudod, hogy ő az?
— Mert egész életében erre várt.
Kornél herceg két nappal később érkezett vacsorára.
Magas, őszülő férfi volt, hibátlan modorral és hideg, világos szemekkel.
Amikor meglátta Emíliát, mosolygott.
— Tehát igaz a hír — mondta. — Az unokaöcsém feleségül vette a koldusok Madonnáját.
Adrián keze megfeszült.
Emília azonban nyugodtan helyet foglalt.
— Egy koldus legalább tudja, mit jelent éhesnek lenni — felelte. — Nem minden nemes mondhatja el ugyanezt.
A szolgák lesütötték a szemüket.
Kornél mosolya megmerevedett.
A vacsora alatt minden mondata rejtett sértés volt.
Beszélt Emília származásáról.
Az elhunyt férjéről.
A gyermekéről.
Végül letette a poharát.
— Különös helyzet — mondta. — A hercegség jövője egy halott idegen gyermekének bölcsőjében ring.
Adrián olyan hirtelen állt fel, hogy a bor kiömlött az abroszra.
— Ez a gyermek az én házamban születik — mondta. — Az én nevem védi majd. És aki az anyját megsérti, engem sért meg.
Kornél felnevetett.
— Ennyire gyorsan beleszerettél?
Adrián Emília mögé lépett, és kezét a vállára tette.
— Gyorsabban, mint hinnéd.
Emília tudta, hogy csak szerepet játszik.
Mégis úgy érezte, mintha valami megmozdult volna benne.
Kornél tekintete ekkor a falon függő régi portréra siklott.
Majd az Emília nyakában lógó apró ezüst medálra.
Arca egy pillanatra teljesen megváltozott.
— Honnan van ez? — kérdezte.
Emília ösztönösen megérintette a medált.
— Anyámtól kaptam.
Kornél felállt.
— Azonnal add ide.
Adrián elé lépett.
— Nem érhetsz hozzá.
Kornél azonban már nem gúnyolódott.
Sápadt volt.
Majd szó nélkül elhagyta az étkezőt.
Aznap éjjel Emília nem tudott aludni.
Elővette a medált, amelyet édesanyja halála előtt kapott.
Egyszerű ezüst ovális volt.
Gyerekkora óta viselte, de soha nem tudta kinyitni.
Most, miközben idegesen forgatta, észrevett rajta egy apró vájatot.
A festőműhelyből hozott vékony késsel óvatosan megnyomta.
A medál felpattant.
Belül egy parányi, megsárgult arckép lapult.
Egy fiatal férfi képe.
Adrián apjáé.
Emília kezéből kiesett a medál.
Azonnal Ilonához ment.
A házvezetőnő már hálóruhában volt, de amikor meglátta a képet, elsápadt.
— Maga tudja, mi ez — mondta Emília.
Ilona becsukta az ajtót.
— Ezt nem lett volna szabad megtalálnia.
— Ki volt az anyám Adrián apjának?
Ilona arca megtört.
— Nem a szeretője, ha erre gondol.
— Akkor ki?
— Az egyetlen ember, akiben megbízott.
Emília közelebb lépett.
Ilona leült.
— Huszonhárom évvel ezelőtt az öreg herceg rájött, hogy Kornél pénzt lop a birtokról. Bizonyítékokat gyűjtött ellene. Az édesanyja segített neki elrejteni őket.
— Hol?
Ilona a medálra nézett.
— Nem tudom. De Kornél azt hitte, hogy maga örökölte a titkot.
— Ezért akar megölni?
— Talán nem csak ezért.
Emília szíve hevesebben vert.
— Mit hallgat el?
Ilona szemében könnyek jelentek meg.
— Azon az éjszakán, amikor Adrián édesanyja meghalt, két csecsemő volt a kastélyban.
Emília megmerevedett.
— Két csecsemő?
— Adrián… és egy másik gyermek.
Mielőtt többet mondhatott volna, lövés dördült odakint.
Az ablak üvege berobbant.
Ilona a földre zuhant.
Emília felsikoltott.
Az ajtó kivágódott, Adrián rohant be két őrrel.
— Mi történt?
Emília Ilona mellé térdelt.
Az asszony vállából vér szivárgott, de még eszméleténél volt.
Megragadta Emília kezét.
— A kápolna alatt — suttogta. — A kőangyal mögött.
Aztán elvesztette az eszméletét.
Az orvos ellátta, miközben Adrián és Emília a kastély régi kápolnájához sietett.
A helyet évek óta nem használták.
A falakon por ült, a gyertyatartók megfeketedtek.
Az oltár mellett egy letört szárnyú kőangyal állt.
Adrián félretolta.
Mögötte keskeny vasajtó rejtőzött.
Emília medálja pontosan beleillett a zárba.
Az ajtó kinyílt.
Bent iratokkal teli láda állt.
Adrián felnyitotta.
Könyvelések, levelek, pecsétes szerződések és egy születési bejegyzés feküdt benne.
Emília felemelte az utolsó lapot.
A papíron két név szerepelt ugyanazon a napon.
Adrián Várhegyi.
És Emília édesanyjának neve mellett egy kislány.
Emília.
A lába megremegett.
— Ez lehetetlen.
Adrián elvette a lapot.
Az arca fokozatosan elsápadt.
A dokumentumból kiderült, hogy Emília nem a herceg gyermeke volt.
Az édesanyja azon az éjszakán szült, amikor Adrián világra jött. A két asszony ugyanabban a szobában feküdt, mert vihar miatt senki nem tudta elhagyni a kastélyt.
Adrián anyja azonban a szülés után meghalt.
Emília anyja pedig megszoptatta és életben tartotta a csecsemő Adriánt, amíg dajkát nem találtak.
A régi herceg ezért tekintett rá családtagként.
A medál nem szerelmi emlék volt.
Hála.
A ládában azonban ennél súlyosabb bizonyíték is lapult.
Kornél hamis szerződésekkel éveken át földeket adott el, majd megpróbálta megmérgezni a bátyját, amikor az felfedezte a csalást.
Az öreg herceg halála nem betegség volt.
Gyilkosság.
— Apámat ő ölte meg — mondta Adrián.
Hangjában nem volt düh.
Csak üresség.
A kápolna ajtaja ekkor becsapódott mögöttük.
Kornél állt ott pisztollyal a kezében.
— Tegyétek vissza az iratokat.
Adrián Emília elé állt.
— Már vége.
— Semminek nincs vége — felelte Kornél. — Amíg én döntöm el, ki hagyja el élve ezt a helyet.
Emília érezte, hogy a gyermek erősen megmozdul benne.
A fájdalom hirtelen hasított végig a derekán.
Összegörnyedt.
Adrián hátranézett.
— Emília?
— Azt hiszem… elkezdődött.
Kornél hitetlenül felnevetett.
— Még jobb. Egyetlen lövéssel három problémát oldhatok meg.
Adrián arca megváltozott.
Lassan levette a kabátját, és Emília vállára terítette.
— Nézz rám — mondta neki. — Bármi történik, maradj mögöttem.
Kornél felemelte a fegyvert.
Ekkor a kápolna felső ablakából kődarab zuhant le.
A lövés félrement.
Adrián Kornélra vetette magát.
A két férfi a földre zuhant.
Emília a falnak támaszkodva próbált talpon maradni, miközben újabb fájás tört rá.
A pisztoly végül a kövezeten csúszott végig.
Emília felvette.
Kornél kiszabadult Adrián szorításából, és felé rohant.
— Lőj! — kiáltotta Adrián.
Emília azonban nem húzta meg a ravaszt.
Csak Kornél mellkasára szegezte a fegyvert.
— Nem leszek olyan, mint maga.
Ebben a pillanatban őrök törtek be a kápolnába.
Ilona magához tért, és elküldte őket utánuk.
Kornélt megbilincselték.
A ládában talált iratok elegendőek voltak ahhoz, hogy gyilkosságért, csalásért és több merényletért bíróság elé állítsák.
Emília azonban már alig hallotta a kiabálást.
A fájások egyre gyorsabban követték egymást.
A gyermek még azon az éjszakán megszületett.
Kislány volt.
Adrián végig Emília mellett maradt.
Amikor az orvos a karjába adta a csecsemőt, Adrián úgy nézett rá, mintha valami törékeny és szent dolgot tartana.
— Nem kell úgy tenned, mintha az apja lennél — mondta Emília fáradtan.
Adrián sokáig hallgatott.
— Nem is akarok úgy tenni.
Emília szemébe nézett.
— Azt akarom, hogy egyszer ő maga döntse el, minek nevez. De addig is itt leszek.
A kislány a Lilla nevet kapta.
A következő hónapokban Kornélt elítélték.
A birtok pénzügyeit átvizsgálták.
Az ellopott földek egy részét visszaadták a családoknak, akiktől csalással vették el.
Adrián pedig nyilvánosan elismerte, hogy Emília édesanyja mentette meg gyermekkorában az életét, és később az apjáét is azzal, hogy elrejtette a bizonyítékokat.
Emília nevét többé senki nem merte szégyennel kimondani.
Az emberek azonban nem azért kezdték szeretni, mert hercegné lett.
Hanem azért, mert megnyitotta a kastély egyik szárnyát özvegyek, árvák és otthon nélkül maradt anyák előtt.
Műhelyt alapított nekik.
Ott varrtak, festettek, tanultak és dolgoztak.
A falakon Emília képei függtek.
Nem királyokról vagy csatákról festett.
Hanem fáradt kezekről.
Mezítlábas gyermekekről.
Anyákról, akik akkor is állva maradtak, amikor már mindenki más lemondott róluk.
Egy évvel később Emília és Adrián ugyanazon a főtéren sétáltak, ahol az alkujuk kezdődött.
Lilla Adrián karjában aludt.
— Lejárt a megállapodásunk — mondta Emília.
Adrián megállt.
— Tudom.
— Már nincs veszély.
— Tudom.
— Nem kell tovább úgy tennünk.
Adrián lehajtotta a fejét.
— Én hónapok óta nem teszek úgy.
Emília szíve összeszorult.
— Adrián…
— Nem kérek választ most — mondta. — És nem kérem, hogy felejtsd el a férjedet. Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy amikor azon a téren megkértelek, az életemet akartam megmenteni.
Közelebb lépett.
— De végül te tanítottál meg arra, hogyan érdemes élni.
Emília szemében könnyek gyűltek.
Nem ígért örök boldogságot.
Nem mondta, hogy minden fájdalom eltűnt.
Csak megfogta Adrián kezét.
Aztán együtt indultak tovább.
Nem azért, mert a történetük tökéletes volt.
Hanem mert mindketten tudták, milyen érzés mindent elveszíteni.
És most először egyiküknek sem kellett egyedül félnie a holnaptól.
